Kutatásom közben, amikor az első kultúrák kialakulását tanulmányoztam, felmerült bennem a kérdés, hogy az i.e. előtti évezredek mikor kerültek meghatározásra? Ezt már az ókori ember is így számolta? Kizártnak tartom. Lehet, hogy csak a modern ember számolja az időt? Meghatározza valahogy, majd az időszámítás kezdete elé megy vissza negatív irányba, hogy azt is mérni tudja, de anno ezzel nem foglalkozott senki, csak élték az életüket, nem tudván, hogy van idő? Vagy ők ezt másképp értelmezték? De akkor hogyan?
Ezért fellapoztam az internet oldalait, és találtam egy nagyon érdekes elemzést a kultura.hu oldalon Rácz András tollából, aki leírta a különböző időszámítások kialakulását, jellegzetességeit, használatát. (Itt találod, ha érdekel: https://kultura.hu/idoszamitasunk-szuletese/)
Mivel mindegyik egy ideig volt érvényben, mindegyik máshogy is számol, máshonnan eredeztet, sőt, a jelenlegi, ami Jézus születésének kezdetére datálja a induló pontot, amit senki nem is tud mikor volt, ezáltal eleve egy olyan kiindulást ad, ami nem is konkrét, amihez ráadásul a legmodernebb korban bevezették a nyári időszámítást is, amivel kivették a Napot fejünk fölül, azaz még pluszban hozzátették az addig évszázadokat, évezredeket számító bizonytalan rendszer mellé a napi bizonytalanságot is, mert az ember által így „erőszakosan” számított idő eltér a természet által adott ritmustól a nyári időszámítás miatt, ezáltal kimondható, hogy semmi sem az, aminek látszik. És akkor még a négyévenként megjelenő szökőnapokról nem is beszéltem, mert a napi 24 óra sem 24 óra és valahogy ezt is korrigálni kell.
Ezáltal kijelenthető, hogy semmi sem egzakt, semmi sem mondható véglegesnek, vagy biztosnak. Ez csak azt bizonyítja, hogy ez a földi lét, a testi világ is, az abban megjelenő konkrétumok, a kézzel megfogható, alakítható dolgai mellett is egy nagy áramló energia, mint maga az univerzum, és az a nagy egész ott kint.
Ezt mind tudtuk eddig is, de ha belegondolunk az idő meghatározása általi anomáliákba, valóban megbizonyosodhatunk efelől. Semmi sem konkrét. A test biztos nem, ezek szerint a megtörtént események sem. Azt nem mondanám, hogy illúzió, mert van, és történik, csak nem konkrét annak ellenére, hogy annak látszik és annak éljük meg, vagyis úgy értelmezzük fizikai érzékszerveinkkel. Tehát mindent lehet, sőt kell is, a lényeg valóban a megélés.
Ha ez tényleg így van, és úgy tűnik tényleg így van, akkor miért is küzdünk, miért is szenvedünk, miért okozunk magunknak fájdalmat, a lényeg nem csak a megélés? Legyen az akármilyen is? Ha a kosba lépő Neptunusz ezt a felismerést (is) hozza nekünk, azt hiszem tényleg nagyon jó irányba lépünk tovább és minden nagyon rendben van.
De ha tovább viszem ezt a gondolatot, az is benne van, hogy a fizikai sík, a testiség, az anyagi létforma a maga konkrétumaival, fizikai törvényeivel, sűrű anyagával tanít meg arra, hogy van idő és van tér, vagyis van haladás és vannak nagyságok, vagyis létezés. Az elménkkel ugyanis nemcsak a Földbolygó felszínén, hanem annak a mélyén, sőt a magasságaiban is, valamint egészen a látható univerzumunk határáig vagyunk képesek érzékelni, ráadásul műszereinkkel még ki is tudunk lépni a földi térből és távolabb is vizsgálódni. Sok mindent megértünk a fizikai létforma által. Ez ad lehetőséget arra, hogy megértsük magát az életet, a létezést, a nagyságokat, a teret és az időt. Mert amikor nem ebben a létformában vagyunk, nem ebben az anyagban besűrűsödve élünk, nem ezzel az elmével értelmezünk, akkor minden van és áramlik. Amint kilépünk a gravitációból nincs se lent-fent-jobbra-balra-kint-bent. Ott van van. Ez a létforma, az emberi létforma az aggyal tudja ezt megérteni, aki évmilliókon keresztül az egyéb létformákon keresztül fejlődött ki emberré, miközben ezt a folyamatot még elme nélkül teljességgel átélte, és most, már emberként értelmezi. Amikor megértjük, hogy erről szól ez a földi lét, akkor tudunk majd visszalépni a testen túli létünkbe, ahonnan kiformálódtunk.
De akkor már nagyon máshogy és másképp lépünk tovább. Mert akkor már bennünk van ennek az egész fizikának a tudatossága. Addig meg csak egy dolgunk van, mindezt itt és most megtapasztalni, a számunkra legmegfelelőbb módon. Az idő meg, mint olyan, tulajdonképpen nem számít, csak keretet ad, a lényeg a megélés.
Tóth Gabriella Csillagtenger
